22 Jan

Hogy lesz felnőtt, önálló ember abból, aki még mindig a szüleivel él? Hogyan tekintenek rá a lehetséges párjelöltek? Kemény téma következik.

A Magyar Ifjúság 2012-es kutatását idézi a Nők Lapja Café. 15-29 éves fiatalokat kérdeztek meg arról, hogy mikor is kellene otthonról elköltözni.

Mint az kiderült: a megkérdezett fiatalok csaknem fele nem tervezi, hogy a közeljövőben elhagyja a szülői házat. De vajon mi állhat ennek hátterében? „A tapasztalatok szerint nem pusztán kényszer (például az anyagi lehetőségek hiánya), hanem a kényelem, vagyis a szülői ház »szolgáltatásai« is vezérlik a leválási folyamat elnyújtását” – magyarázza Székely Levente, a Kutatópont kutatási igazgatója, hozzátéve: a költözés kitolódása a házasságkötés, valamint a gyermekvállalás időzítésére is kihatással van.

Tehát sokaknak egyszerűen nincs kedvük otthonról elköltözni. Most nem arról értekezek, hogy ki teheti meg és ki nem, én kizárólag azokról írok, akik igenis megtehetnék, de mégsem költöznek. A kérdésem az: vajon miért nem? Illetve, ha nem, akkor ez hogyan befolyásolja a párkeresésüket?

Mamahotel at its best

Mamahotel at its best

 

Miért nem költöznek?

Vegyünk pár példát, ahol nem az anyagiakon múlik a különköltözés.

Hatvanas online tanfolyamosom saját fizetéssel, egzisztenciával, bőven megengedhetné magának azt, hogy külön költözzön az édesanyjától. Arra hivatkozva, hogy anyukának szüksége van rá, nem költözik. Cserébe mit kap? Családi terrort és elnyomást. Anyuka rosszul lesz, ha a “kislánya” randevúzni menne, felhívogatja, ha már elment a randira, fenyegetőzik. Anyuka nyeregben érzi magát, a lánya pedig örök gyerekszerepben sínylődik otthon, ami természetesen meglátszik az önbizalmán és önértékelésén is. (Mellesleg anyuka nem beteg és nem szorul ápolásra. Csak éppen magányos.)

Harmincöt éves olvasó, saját munkával, amikor munkanélküli lett, felmondta az albérletét, hazaköltözött. Vissza a gyerekkori szobájába, ahol aztán ott is ragadt. Már rég van új munkája, de valahogy nem akarózik elköltözni ismét. Pedig otthon mást se hallgat naphosszat, mint hogy “lányom hogy nézel ki”, “lányom nem fogsz kelleni senkinek”, “egyél többet kislányom”. Nap mint nap hallgatni a nyaggatást – enyhén szólva is megalázó.

Negyvenes elvált férfi, lenne pénze albérletre, de kényelmesebb a mamahotel. “Minek költsek külön albérletre, ha egyszer otthon is lakhatok?” – kérdezi. Mama örül, hogy a kisfiacskája otthon lakik, teljesen ki is szolgálja, mos, főz, vasal rá, kisfia nagylelkűen belead a rezsibe. Milyen lesz vajon a családi munkamegosztás a következő kapcsolatában?

Már majdnem negyvenes férfi, lakásra gyűjt, ezért még mindig otthon él, párját is oda “költözteti”. Racionálisan természetesen érthető, hogy olcsóbb otthon, mint külön lakásban, na de vajon a racionalitás fontosabb, vagy az, hogy minél hamarabb közös fészke legyen egy párnak? (Ki tudnák fizetni.)

És végül a másik oldal: a menő, elvált üzletasszony aki a beszélgetésünk huszadik percében sírja el magát: látástól vakulásig dolgozik, miközben kislánya és annak pasija még mindig nála laknak, és egy gazszálat nem tesznek keresztbe. Rezsibe beleadni? “De hát anyu, jól keresel. Tőlem, egy szegény egyetemistától kérnél hozzájárulást?” Így aztán a második műszakban üzletasszonyból háziasszony lesz, minden segítség nélkül takaríthat, moshat és főzhet. Lánya barátjának családja persze nem szól semmit, nekik tökéletesen kényelmes a dolog: végre kisfiuk elköltözött otthonról!

Kényelem és félelem

A fenti példák egyikében sem az anyagiakon múlik a különköltözés. (Egyedül albérletben lakni természetesen drága, kb. 80.000 Ft-tól kezdődik Budapesten, de közösen bérelve lakást egy szoba díja már 40-50.000 Ft-ból kijön)

Akkor mégis, miért laknak a fenti szereplők még mindig otthon?

Szavaikból a következőket veszem ki:

  • félelem az újtól. A régi, megszokott, talán nem ideális, de mindenképpen ismerős otthoni helyzetből minél később lépünk ki, annál nehezebb a dolgunk. Az évek során alkalmazkodókészségünk romlik, bátorságunk elkopik. Az évtizedes gyerekszerep megteszi hatását, egy idő után már el sem tudja az illető képzelni, hogy másképpen is lehetne élni.
  • önbizalomhiány. A szülőktől való függési helyzet (főleg ha meg van spékelve folyamatos negatív üzenetáradattal) szép lassan erodálja az önbizalmat. “Ha eddig sem sikerült, miért most sikerülne?” – teszik fel maguknak a kérdést a későn érők, és a tehetetlenségi nyomaték miatt inkább még maradnak.
  • kényelem. Otthon meleg van, főznek ránk, a rezsi és minden, lakással kapcsolatos teendő csodával határos módon “elintéződik”. Főleg férfiakra jellemző a totális elkényelmesedés, a sokszor egyedül maradt anyuka pedig egyáltalán nem bánja (vagy ha bánja is, nem teszi szóvá), hogy ki kell szolgálnia kisfiát, aki egy elkényeztetett, basáskodó negyvenes férfivé válik szépen lassan. Vagy pedig egy kezdeményezni képtelen, félénk nagy gyerekké. Egyik sem túl vonzó perspektíva a párjelöltek számára.
  • racionalitás. “Még egy kicsit gyűjtünk, és akkor majd…” Sokan évekig beleragadnak a kifogások gyártásába, hogy miért is nem akarnak különköltözni. Albérletre kidobni a pénzt nem a legjobb dolog, de ha az alternatíva az, hogy negyvenéves korunkig otthon élünk és nincs önálló életünk, akkor biztos, hogy a racionalitás a helyes út? Sokszor hallom párkeresőktől, hogy “majd ha lesz valaki, majd vele összeköltözöm.” Ezzel gyakorlatilag benyomják a pause gombot az életükön, és addig gyerekszerepbe ragadva éldegélnek, várva, hogy megmentse őket a királyfi (esetleg királylány). És ha kis is alakul valami, egy szakítás, válás után ismét a szülői házban találják magukat.

És hogy látja a másik oldal?

Aki önálló, felnőtt életet él szüleitől külön lakásban, azt általában zavarja az, ha a párja elmúlt harminc, és még mindig otthon lakik. Negyven felé járva már egyenesen cikinek tartják a dolgot és sokan kategorikusan kijelentik, hogy olyannal nem kezdenének, aki még mindig otthon él a szüleivel.

Egyik kliensem így fogalmazott: “Én is megteremtettem szinte a nulláról a jelenlegi egzisztenciámat, miért ne várhatnám ezt el a másik oldaltól is? Velem ne azért jöjjön össze senki, hogy végre különköltözhessen az anyukájától.”

Ti mit gondoltok a fentiekről?

Hogyan hat egy párkapcsolatra az, ha az egyik fél még mindig otthon lakik?

Hogyan hat egy párkapcsolatra az, ha a szülőkkel kell egy lakásban/házban élni?

Benneteket zavar, ha jelöltetek még mindig otthon él?

77 Comments

Post a Comment

Your email address will not be published.

*

Copyright © 2008-2015 Társkereső Kalauz.