Nemrég járt nálam egy kissé bátortalan kliensem, aki a későn érők kategóriájába tartozik: rég túl a harmadik x-en még mindig nem volt párkapcsolata. Nagyra becsülöm benne azt, hogy nem szégyell segítséget kérni; nem csupán nálam fordult már meg, volt egyéb oktatásokon is, de úgy érzi, elakadt. Nem csodálom – azt a házit kapta máshol, hogy ismerkedjen vadidegen nőkkel az utcán.
Ez az utcai ismerkedés igazi mélyvíz a legtöbb férfi számára, ennek ellenére azt látom, hogy próbálják erőltetni. Számos más férfi olvasóm agyában is az van, hogy akkor lesznek ügyesek az ismerkedésben, ha már bárhol, bármilyen körülmények között képesek lesznek az ismerkedésre, akár utcán is.
Mennyivel egyszerűbb lenne belátni, hogy vannak született ismerkedők és vannak olyanok, akiknek nem kenyere a spontaneitás. Utóbbi kategória sosem fogja magát jól érezni egy utcai szituációban, ha a fene fenét eszik, akkor sem. Lehet, hogy tapasztal javulást, ha nagyon erőlteti, de hogy más megközelítéssel jobban járna, az biztos.
Hideghívás vs. előkészített terep
Hadd mondjak egy párhuzamos példát erre a szituációra: vannak született értékesítők és vannak, akik belehalnának, ha személyesen kellene bármit eladniuk. Utóbbi kategóriába tartozom például én is. Ha nekem személyesen kellene árulnom a könyvemet és a tanfolyamokat olyan embereknek, akik még csak nem is hallottak rólam, már ötször belehaltam volna. Miért? Mert iszonyatosan kudarcos élmény lenne számomra az, hogy magyaráznom kelljen a bizonyítványomat (miért jó ez az egész, ki vagyok én, jajj de vicces, randiguru vagy, ez biztos hülyeség, méghogy tanfolyam, méghogy könyv – el tudom képzelni :-)). Mennyivel egyszerűbb az, hogy szépen ki van téve minden a honlapomon, és jön aki szeretne. Aki nem szeretne jönni, arról én nem is hallok (tehát nem vágja minden egyes nemkliens a fejemhez, hogy nem fog eljönni hozzám.) Ehhez képest aki végigtelefonálja az országot egy adott termékkel kapcsolatban, az az én szememben egy hős – hogyan bírja elviselni azt a rengeteg visszautasítást, amit kap? Hiába tudom, hogy mindent megtettem azért, hogy a termékeim jók legyenek, akkor sem bírnám elviselni a százötvenedik nemet.
Mint ahogy lehetséges, hogy valaki szuper értékes férfi, akiért egy társaságban rajonganának a nők – ha megkapja hozzá az időt és figyelmet – viszont ugyanez a férfi lefagy, ha kiteszik a Deák tér közepére és már huszonötödjére vágják a fejéhez, hogy nem érdekel senkit. De miért is kellene kitenni ezt a férfit a Deák térre? Miért van az a tévképzetünk, hogy mindenki mindenben és minden körülmények között képes (vagy képesnek kellene, hogy legyen) jól teljesíteni?
Ebből a példából kiindulva, mennyivel egyszerűbb, ha olyan közegben próbálsz ismerkedni, ahol már eleve tudják, ki vagy, ahol esetleg nem is neked kell kezdeményezni, mint az utcán, ahol nulláról kell mindent felépítened. (Ilyen közeget rengeteget találsz, főleg férfiként, lásd előző Hogyan teremts magadnak társaságot? című cikkemet.) Az, hogy férfiként jelenleg nem látsz ilyen közeget a környezetedben, főként a lustaságodnak tudható be. Lehet utálni ezért a kijelentésemért, de attól még tartom magam hozzá. Nézz körbe, hova lehetne menni. Szinte mindenhol női többség van, tehát ideális ismerkedési terep lesz számodra.
Mennyivel egyszerűbb ismerkedni, ha legalább rögtön van közös téma…
Erőltetni, ami nem megy?
Ahogy egy másik kliensem írja:
“Teljesen idegen nőkkel, független helyszínen egyszerűen totál semmi értelmes nem szokott az eszembe jutni, hogy mivel kezdeményezzek. Ha valaki bemutat minket egymásnak, akkor onnantól talán oké, ha nem, akkor teljes agyhalál van nálam. És az a vicces, hogy amikor kint éltem Angliában, akkor éppen nem akartam felszedni senkit, viszont a vonaton, repülőgépen, utcán, … totál vadidegenekkel (nők, férfiak, vegyes életkorral) alakult ki mindenféle spontán beszélgetés. Itthon az utcán, nyilvános helyen soha senkivel nem traccsolok. Esetleg egy-két pincér csajjal 🙂 És nem hinném, hogy én változtam meg attól a párezer kilométertől. Egyszerűen mintha a magyar csajok olyan arckifejezéssel mászkálnának a világban (morcos? távolságtartó?), amitől inamba száll a bátorság, vagy eszembe se jut, hogy kommunikációt kezdjek velük. Ha eszembe jut, akkor se tudom, hogy mégis mi a francot mondjak.”
Teljesen idegen nőkkel, független helyszínen nem jut eszébe semmi – nem is csodálom, nekem se jutna semmi az eszembe. Pláne negyven körül kicsit vicces két tárgyalás között öltönyben leszólítgatni a parkban ülő csajokat.
El kell dönteni, hogy mi a cél: az, hogy teszteld magad az utcai ismerkedésben, és kilépj a komfortzónádból (kihívásként éled meg a spontán ismerkedést), vagy pedig egy párkapcsolat. A kettő nem feltétlenül függ össze.
Az én párom például életében nem próbált meg senkit felszedni ismeretlenül. Mindig szépen kivárta, hogy beesik valaki az ismeretségi vagy kollegiális körben – ez is egy stratégia 🙂 (A cikket alapos kutatómunka előzte meg, amely során kiderült, hogy őt viszont már próbálták levadászni :-)) Barátnőmet viszont az utcán szedte fel a férje, ásványvíz cipekedés közben (igazi gavallér, nem?). A végeredmény ugyanaz: párban vagyunk mindketten, teljesen mindegy, hogyan kezdődött.
De ha már arra vagy kíváncsi, hogyan lehet utcán ismerkedni, elmesélem, az én eddigi életem során hogyan próbáltak felszedni, hátha inspirációt nyersz belőle.
Így próbáltak engem utcán felszedni
Két kezemen meg tudom számolni, hogy összesen eddig hányan próbáltak leszólítani spontán körülmények közepette. Az összeset nem tudom felsorolni de párat kimazsoláztam belőlük.
1. Amikor elindultam az el Caminon Spanyolországban, hajnal 6-kor full felpakolva leszólított egy spanyol fiú egy üveg borral a kezében, és közölte velem hogy angyali jelenség vagyok akit az isten küldött számára (be volt mákolva, az biztos). Feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy kocsival vigyen el, amit visszautasítottam hivatkozva állapotára illetve arra az apró tényre, hogy az el camino zarándokút, amit nem kocsival, hanem gyalog kell megtenni. (Külföldön egyébként is könnyebb ismerkedni – nincs tétje a dolgoknak, ráadásul egzotikumnak számítasz bárhová mész.)
2. Budapesten a metróban leszólított egy srác, hogy van-e kedvem táncolni vele. Azt hittem, kandi kamera van elrejtve valahol, vagy ő is kapott egy nem túl átgondolt házifeladatot.
3. A Szent István park előtt leszólított egy srác, hogy annyira kedves és vidám lánynak tűnök, üljek már be vele valahova kávézni. Tény, éppen nagyon jó napom volt, de köszönettel nemet mondtam, hivatkozva családi állapotomra.
Tehát nálam nem jött be egyik próbálkozás sem, viszont mint említettem, barátnőm esetében nagyon is működött. A férje viszont társasági típus, tehát képes beszélgetni bárkivel bármikor. Ha neked viszont ez gondot jelent, keress más ismerkedési lehetőségeket.
Például gyere el VillámCset Randikra!
Női olvasók:
Kérek tippeket, hogyan is lehetne velünk utcán megismerkedni!
Ismerkedtetek már utcán? Mi volt a leszólító szöveg? Mennyire működött?
54 Comments