Soha életemben nem tudtam kosarazni. Meg voltam győződve róla, hogy nekem ez egészen egyszerűen nem megy, merthogy nem találok bele a kosárba, és minden egyes alkalommal amikor mellémegy, biztosan mindenki azt gondolja rólam, hogy milyen béna vagyok és hogy már megint elcsesztem. Minden dobás előtt az járt a fejemben, hogy úgyse megy bele és már megint ciki leszek a csapatom előtt.
Szerencsére nem kellett sokáig szenvednem a kosárral – amint vége lett a gimnáziumi tesióráknak, többet nem is néztem a palánk felé, inkább elmentem aerobicra és jógázni.
Újra a pályán
Aztán idén megint a pályán találtam magam. Edzésre járok és az edzések utolsó fél órájában kosarazunk. Az elejétől utáltam az egészet. A többiek örültek, hogy milyen jó hogy kosarazhatnak végre valahol, én pedig nem értettem hogy mit lehet ebben élvezni. Mivel meg voltam győződve róla, hogy nekem nem fog úgysem bemenni a labda, ezért már meg sem próbáltam. Amint labdát kaptam, elpasszoltam másnak, inkább védekeztem és egyetlenegyszer sem támadtam vagy próbáltam rádobni a kosárra. Minek? Úgysem fog menni.
“Tudok kosarazni!”
Aztán fogalmam sincsen, hogy hogy történt, talán azért, mert nem volt ott a főedző, vagy a kosarazásban profi, általában a másik csapatban játszó barátnőm, akit állandóan fogtam ahelyett hogy megpróbáltam volna kosárra dobni, mindenesetre tegnap úgy gondoltam a labdával a kezemben egyszercsak, hogy na jól van, rádobom, nincs senki a közelemben és ha megpróbálom elpasszolni, biztos hogy elveszítjük a labdát. Akkor meg miért ne? Csodák csodája, bement a labda!
Ezen annyira meglepődtem, hogy fél perc múlva megint rádobtam gondolkodás nélkül – és megint bement. Ezen már a többiek is meglepődtek, mire én elkezdtem nevetni, és olyan felfokozott hangulatba kerültem, hogy a meccsek folyamán kb. még tizet bedobtam. Nem biztos, hogy mindegyik szép dobás volt, de bement, az a lényeg. Egy ponton annyira ellazultam, hogy egész messziről is bement, úgy, hogy nem is kellett görcsösen figyelnem, csak egyszerűen “behajítottam” a labdát. Soha senki sem tartott veszélyes “elemnek” az eddigi játékok során (mivel sosem dobtam rá), de most két “rajongóm” is akadt a másik csapatból, sőt, külön utasításnak adták ki hogy rám oda kell figyelni! Én pedig csak rohangásztam és iszonyatosan jól szórakoztam, nevetve dobáltam a kosarakat, azzal a tudattal, hogy hihetetlen, de mégiscsak tudok kosarazni.
A flow-állapot elérése
Mi történt valójában? Valamilyen oknál fogva sikerült az eredeti görcsös, “meg sem próbálom” és “nekem úgysem fog menni” állapotok helyett ellazulnom és a “miért ne?” állapotba kerülve szereznem egy apró eredményt (az első kosár), amin felbátorodva abba a tudatállapotba kerültem, hogy én ebben igenis jó vagyok és menni fog. Továbbra is dobtam mellé is, de nem azok a dobások határozták meg a nézetemet saját magamról, hanem a sikerek.
Emellett sikerült valahogy elérnem az úgynevezett flow-állapotot, amely állapotot Csíkszentmihályi Mihály írt le korszakalkotó könyvében. A flow nem más, mint a “tökéletes élmény”, a “csúcsállapot”, amelyben az egyén már nem koncentrál görcsösen, hanem rábízza magát az áramlatra, és egy megemelkedett tudatállapoti síkon lebegve nyújt csúcsteljesítményt. Elfelejti a korlátait, élvezi amit csinál, és átlépve saját határait fantasztikus eredményeket ér el.
A flow-állapotban így érzed magad
Semmi nem változott, minden megváltozott
Tegnap nekem is sikerült átkerülni ebbe az állapotba, hiszen az elmúlt 30 évben összesen nem dobtam ennyi kosarat. Pedig mi változott? A pálya ugyanaz volt. A csapattársak ugyanazok voltak. Az erőnlétem és a kézügyességem is. Mi változott? Egyedül a tudatállapotom. Elhittem, hogy menni fog. Évekig úgy gondoltam, hogy nem megy. Tegnap elhittem, hogy én ebben jó vagyok.
Társkeresés és kosarazás – a közös nevező
És hogy mi köze mindehhez a társkereséshez? Annak idején évekig gondoltam úgy, hogy nekem a “pasizás” nem megy. Nem kellek senkinek, vagy ha igen, biztos csak szórakozik velem. Amikor párkapcsolatban voltam, hálát rebegtem az égnek, hogy végre nem kell pasizni. Aztán volt egy törés, egy minden mindegy állapot, felépülés és valahogy elhittem, hogy nekem ez megy. Tudok ismerkedni. Tudok rámosolyogni másokra. Tudok kezdeményezni. És ha kudarcot vallok, az sem baj.
A múltkori Társkereső Műhelyen az egyik résztvevő azt mondta: őt elborzasztja annak a gondolata is, hogy esetleg ne kapjon választ egy levelére amit megír az online társkeresőkön. Ő a sikerhez szokott, neki mindig minden sikerült az életben (szerencsés, mert a munkája a fent említett flow állapotban tartja állandóan). Ezért meg sem próbálta eddig a dolgot. Márpedig 10 dobásból nem találsz bele mind a tízszer a kosárba, egy online társkeresőn sem fogsz mind a 10 e-mailedre választ kapni.
Ne építs korlátokat!
Rengeteg hozzászóló itt a Kalauzon még a görcsös, “nekem nem fog menni”, “ez lehetetlen” állapotban van, erről árulkodik az összes bejegyzése. “Vagy a bíró, vagy a pálya, vagy a körülmények” – vagy a férfiakra, vagy az ismerkedési lehetőségek hiányára, vagy pedig saját korukra fogják azt, hogy nekik miért nem sikerül párra találni. Minden egyes bejegyzésük korlátokat állít fel azelé, hogy sikeresen párra találjanak.
Pedig itt vannak, a pályán, hiszen különben miért is olvasnák a Kalauzt? Feljöttek játszani, de ahelyett hogy elengednék magukat és megpróbálnának kosárra dobni vagy élvezni a dolgot, inkább kifogásokat találnak és behatárolják saját magukat. Pedig be lehet találni a kosárba és el lehet jutni a “jé, nekem ez megy!” flow-állapotba társkeresésben is. (Érdekes összefüggés: a “hogyan csajozzunk és nőcsábászkodjunk?” szakirodalom “state”-nek nevezi azt az állapotot, amikor minden összejön és nagyon jól megy az ismerkedés – ez kb. ugyanaz, mint a flow-állapot: amikor erőlködés nélkül megy a csajozás.)
Megérzik, hogy szívből játszol-e
Ahogy egy másik Műhely-résztvevő mondta:
“egészen egyszerűen még e-maileken keresztül is megérzik, hogy milyen a kisugárzásom. Ha magam alatt vagyok, sehol senki, amikor nagyon jól érzem magam, rengetegen jelentkeznek és írnak”.
Összeszorított foggal, “csak azért is!” alapon, “csessze meg az összes férfi/nő” fekiáltással nem lehet társat keresni -találni meg pláne. Gondold végig a fentiek alapján, hogy Te milyen játékos vagy? Te hogyan “kosarazol?” Görcsösen vagy nevetve? És hogy mi a mai bejegyzésem mondanivalója? Azt hiszem, csak ennyi:
Ha már a pályán vagy, játssz!
Ha már itt vagy a pályán, azt javaslom, érezd jól magad és játssz!
Ha nem csak önbizalmad sincsen, de fogalmad sem, hogy hogyan kezdj neki a társkereséshez, tudok segíteni! >>>
