Társkereső Kalauz

A tanfolyamokon rengetegszer felmerül az a kérdés, hogy milyen a jó párkapcsolat? Sőt, vannak olyanok is, akik, mivel rengeteget csalódtak, azt is megkérdőjelezik, hogy kell-e párkapcsolat egyáltalán. Külön szakirodalom kezd már kiépülni olyan egyedülállók számára, akik nem akarnak társat és nagyon jól elvannak egyedül is. Sőt, egyes könyvek egyenesen azt állítják, hogy az egyedülállók jobb testi és lelki egészségnek örvendenek, ráadásul hasznosabb tagjai a társadalomnak, mint a családosok (lásd A magam útján című könyvet).

A hétvégi Társtaláló Tréningen összegyűjtöttük azokat a hibákat, amelyeket a randizók általában elkövetnek az első randin. A legfontosabbakat biztosan Te is ismered: például azt, hogy az első randin TILOS az exedről és a volt kapcsolataidról beszélni, nem túl bölcs dolog politizálni vagy az anyagiakról társalogni, illetve nem érdemes a másikat a munkahelyi dolgaiddal terhelni.

Jó, ha tudod, hogy már első látásra is rengeteg minden kiderül rólad, még olyan is, amit titkolni szeretnél. A tréning résztvevők például a kedvenc első benyomásos gyakorlatomnál még azt is meg tudták mondani a másikról anélkül, hogy beszéltek volna valaha vele, hogy nagyot csalódott előző kapcsolatában, vagy hogy ő az, akit mindig agyonterhelnek a munkahelyén, mert nem mer kiállni magáért.

Ha épp totál ki vagy égve, az is lejön rólad – ilyenkor nem érdemes erőltetni a randizást.

A legtöbb női kliensem előbb-utóbb kimondja: olyan férfit szeretne, akinek van “egzisztenciája”. Aztán azt, hogy mi ez az egzisztencia, mindenki általában a saját szintjéhez – és néha a hollywoodi filmekhez lövi be.

Egzisztenciális stratégiák – ki hogy él meg?

Kétféle női életstratégiát szeretnék most megkülönböztetni. Az egyik az, amikor a nő saját lábára áll, saját egzisztenciát teremt, esetleg a párjával vállvetve küzdenek és dolgoznak meg ezért. A másik életstratégia az, amikor a nő társa egzisztenciájára apellál, tehát a másik révén szeretne megélni, nem pedig önálló jogon, saját erőből, saját munkával. Az első stratégia, bár jóval gyakoribb a másodiknál, az újabb, hiszen évszázadokon át a második stratégia volt érvényben, tehát az számít a “hagyományos” női stratégiának. Manapság ezernyi példát látok arra, hogy fiatal nők a hagyományos utat szeretnék követni. A statisztikák is mutatják, hogy egyre több az olyan párkapcsolat és házasság, amelyben a férfi jóval idősebb a nőnél, kövezzenek meg a kedves olvasók, de én úgy gondolom, az ilyen esetekben bizony a férfi egzisztenciájához is köze van a dolognak. Ennek lehet oka az is, hogy nem könnyű – majdhogynem lehetetlen – önerőből megteremteni lakást, kocsit és minden egyebet, ami a reklámokban van, és könnyebbnek tűnik egy “pénzes pasit” összeszedni, a másik pedig az a szociológusok által is taglalt jelenség, mely szerint az új generáció (Y, Z) mindent azonnal szeretne, ez pedig saját munkával nem reális huszonévesen. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a nők hátrányban vannak a gazdasági élet minden szegmensében (nem, nem a kromoszómáik miatt, hanem a szocializáció, neveltetés és a gazdasági kapcsolatok hiánya révén), akkor már mindjárt érthető, miért inkább a “fogjunk egy gazdag pasit” utat választják olyan sokan.

Már most szeretném kijelenteni, hogy mindenki olyan életstratégiát választ természetesen, amilyet szeretne, én nem török pálcát egyik felett sem. Mint ahogy a társadalom sem, amely egyaránt elítéli mindkettőt: míg a saját eredményeire büszke, dolgozó nő a “feminista picsa” jelzőt kaphatja meg, úgy az idősebb férfi oldalán levő nő a “számító kis kurva” kifejezést. Ebből látszik, hogy mindegy, melyiket választjuk, mindig lesz, aki be fog szólni 🙂

Nem meglepő, hogy az új női életstratégiával párhuzamosan új férfi életstratégiák is kialakultak. Számos párkapcsolatban, ahol a nő ambiciózus, megfigyelhető, hogy a férfi picit hátradől és nem hajt annyira, amennyire hajthatna. Minek is, amikor a nő keresi a pénzt és még élvezi is? Évek során ezek a férfiak annyira elkényelmesednek, hogy válás után ott találják magukat egy lepukkant albérletben és csak pislognak, hogy most, hogy “anyu” elment, hogy is lesz ez a megélhetés-dolog? Onnan lehet tudni, hogy valaki épp ilyen férfiba fut bele az online társkeresőkön, hogy már pár hét után az összeköltözést szorgalmazza – természetesen a nő kemény munkával megszerzett lakásában.

Szintén tipikus jelenség a Mamahotel, amikor az akár negyvenes férfi anyagi megfontolásokból visszaköltözik a szülői házba. Nőkkel is sokszor megtörténik ugyanez. A lakás-albérlet és rezsi díjak az egekben vannak, önállóan élni hatalmas luxus, amit nem engedhet meg mindenki magának. A kérdés csak az, hogy ettől vajon csökkent értékűnek számít-e az adott társkereső a másik fél szemében? A válasz saját megfigyeléseim szerint egyértelműen igen. Korral előrehaladva egyre inkább hátrányban van az, aki “semmit sem tudott összehozni”, se hírnevet, se sok pénzt. Egyes klienseimnél már az is kiveri a biztosítékot, ha az illető férfinek nincsen autója, mások ennél megengedőbbek, de elvárják a saját lakást, “ha én meg tudtam teremteni, akkor ő miért nem?” felkiáltással. Az egzisztencia, a biztos megélhetés hiánya tehát bizonyos kor felett az igyekezet, cél és ambíció hiányát jelenti mások szemében.

Mi van akkor, ha eltérő az anyagi helyzet?

Az eltérő anyagi helyzet a legtöbb esetben súrlódásokhoz vezet, amiket azért több-kevesebb sikerrel meg lehet beszélni. Célszerű például közös kasszát létrehozni a kirándulásokhoz és a szórakozáshoz, hogy senki se költse túl magát. Egy férfi kliensem panaszkodott, hogy randi partnere “magától értetődőnek” veszi, hogy mindent ő fizessen, ez pedig alaposan megterheli a pénztárcáját. Nem csoda: amikor egy mozi 1500Ft-ba kerül, egy étterem pedig fejenként 3-4000 Ft-ba, akkor egyre égetőbb kérdés megbeszélni, hogy mikortól fizessenek “felesben” a párok. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy mindent a férfi fizessen, főleg, ha már hónapok óta együtt jár a pár. Az elején persze nyugodtan lehet engedni, hogy ő állja a cehhet, mert egyes férfiak például kifejezetten utálják, ha a nő nem engedi, hogy meghívják legalább egy kávéra. Elutasításnak veszik, és rosszul esik nekik.

Hosszútávon működhet-e egy olyan kapcsolat, ahol a nő keres többet? Ez is gyakran felmerülő kérdés. Úgy gondolom, igen, de csak akkor, ha a férfi nem az anyagiakban méri a sikert. Például díjazott író, elismert tudós, szakember vagy kutató, akire felnéznek a diákjai, vagy akit értékel a szakma. Lehet sportember is, vagy olyan hobbival rendelkező ember, akinek megvannak a saját körei ahol értékes tagnak számít. Ha van olyan forrás, ahonnan az önbecsülését szerzi, akkor nem fogja magát kevesebbnek érezni csak azért, mert nem keres annyit, mint a felesége.  Ha viszont az anyagi különbségekben azt látja, hogy ő kevesebb, a másikhoz képest vesztes és nem sikerültek a dolgai, akkor az a párkapcsolatra is ki fog vetülni és hosszútávon képes megrontani azt.

Ismerek olyan vállalkozónőket, ahol a feleség sikere mögé beállt a férj is, aki mindenben segíti a nő előbbre jutását, miközben besegít a háztartásban és a gyermeknevelésben is. Itt megfordultak a hagyományosnak hitt női és férfi szerepek, de az egyensúly megvan és a kapcsolat nagyszerűen működik. Sokszor azért sikertelen egy kapcsolat, mert a benne lévő felek nem tudnak elég nyitottan gondolkodni annak kereteiről és mindenáron a régi dogmákhoz szeretnének ragaszkodni és azok alapján megítélni, mi férfias és mi nőies. A dogmák elavultak, teremtsünk újakat helyettük!